Olasz Kultúrintézet

2011-03-26 19:30:00

Műsor

 Erkel: Ünnepi nyitány

Brahms: Kettõsverseny

Liszt: Faust szimfónia

Közremûködik:

Baráti Kristóf – hegedû 

Szabó Péter – cselló

 

Vezényel: Hollerung Gábor

 

A mai hangverseny elsõ száma, Erkel Ünnepi nyitánya egy korszak szimbóluma. Az 1880-as években Erkel már ismert és elismert komponista volt, aki magyarabb Liszt Ferencnél, jelentõsebb Mosonyinál; a zeneszerzõ, aki nélkül másként festene múlt századi zenetörténetünk. Egészen természetes tehát, hogy amikor 1887-ben a Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulójához közeledett, Erkelt kérték fel ünnepi zene komponálására. Erkelt, aki 36 éven át vezette a színház operatársulatát, s akinek valamennyi igazi nagy sikere és kudarca ehhez az intézményhez kapcsolódott. A nyitányt általában az Erkel-életmû utolsó jelentõs alkotásának tekintik, amelyben felidézi régebbi mûveit is: 1862- ben írt Sarolta címû vígoperáját és a Himnuszt,  mellyel 1844-ben pályadíjat nyert. De felhangzik nyitányában Egressy Béni Szózat-megzenésítésének közismert részlete is. Egyfajta zenei számvetés tehát ez a magyaros jellegû zenemû, mely megírása óta az egyik legnépszerûbb magyar nyitány. A nyitányt követõen a Kettõsverseny, Brahms utolsó szimfonikus alkotása csendül fel. Amint azt Clara Schumann is feljegyezte naplójába és maga Brahms is elismerte kiadójának, a mû békejobbként is funkcionált. Brahms és Joachim József, a világhírû hegedûmûvész, akinek a zenekarunk által tavaly bemutatott D-dúr hegedûversenyét is ajánlotta,  egészen fiatal korukban találkoztak. Évtizedekig remek kapcsolatban, jó barátságban voltak. Amikor azonban az 1880-as évek elején Joachim házassága válással végzõdött, Brahms a feleség, Amalie pártjára állt, és úgy tûnt, hogy ez a barátság végét is jelentette. Mindkettõjüket bántotta a dolog, és végül Brahms úgy döntött, hogy ír egy darabot, amivel vissza tudja állítani megszakadt barátságukat. A versenymû megírásával elérte célját: a két mûvész barátsága helyreállt. A hangverseny második felében Liszt egyik legjelentõsebb, a legtávolabbi jövõbe mutató nagyzenekari alkotása, a Faust szimfónia csendül fel. Liszt nem Faust regényes életútjának megjelenítésére vállalkozik, hanem az alkotó, küzdõ ember belsõ vívódásainak kifejezését helyezi az alkotás középpontjába. Így kovácsolódik megbonthatatlan egységgé a kompozíció három – mint Liszt nevezte – „jellemképe”. Az elsõ tétel címe: Faust. Lassú bevezetés mutatja be a hõs két alapvetõ jellemvonását, a töprengõ magába mélyedést és a tettre való eltökéltséget. A tétel fõrésze drámai öszszecsapásoktól mozgalmas, végsõ kicsengése a diadalé és elszánásé. A lassú tétel címe: Gretchen. Nemesen daloló muzsikája Bellini törékeny finomságú belcantóját idézi. A Mephistóról elnevezett harmadik tételben Faust arcvonásait eltorzítva, szinte darabokra törve idézi elénk a zeneszerzõ Mephistót. A korábban hõsünket jellemzõ dallamok arányai eltolódtak, kifejezésüket megmásította a sátán gúnyos kacaja, démoni tagadása. Csak Margit nõisége oldja fel az epilógusban a két szélsõ tétel ellentétét. Az 1854-ben komponált szimfóniához Liszt három évvel késõbb énekkari finálét illesztett, a mai estén azonban az eredeti, zenekari verziót hallhatják.