Klauzál ház

2016-10-28 19:00:00 1222 Budapest, Nagytétényi út 31-33.

Műsor

Brahms: Tragikus nyitány
Brahms: Variációk egy Haydn témára
Faure: Requiem

Tatai Nóra - szoprán
Kocsis-Holper Zoltán - bariton

Közreműködik: Budapesti Akadémiai Kórustársaság

Vezényel: Werner Gábor

Johannes Brahms 47 évesen, egy nyaralás alkalmával komponálta Tragikus (Op.81) nyitányát, párban az Akadémiai ünnepi (Op.80) nyitánnyal. Egyik barátjának úgy emlegette ezeket, hogy „amíg az egyik sír, a másik nevet”. A vidámabb hangvételű Akadémiai nyitányt fenségesen hangzó nevének ellenére német kocsmadalok ihlették, míg a másik nyitányról nem tudjuk biztosan, minek a hatására íródott. Brahms nem utalt konkrét tragédiára, nem történt haláleset ezidőtájt környezetében, a szerző sem volt különösebben szomorú.  Maga a „tragikus” jelző sem tetszett neki annyira, a drámai vagy melankolikus jobban illett volna hozzá, de fele ennyire sem hangzott volna jól. „Melankolikus természetemtől nem tagadhattam meg, hogy írjak egy nyitányt egy tragédiához” – mondja a szerző. Ez a szomorkás hangulata talán gyerekkorára vezethető vissza; igen fiatalon, 13 évesen már arra kényszerült, hogy családját támogassa anyagilag. Így zongorázással keresett némi pénzt, kocsmákban, éttermekben és más „szórakozóhelyeken”. (Brahms Hamburg bordélynegyedében született…) A három részből álló mű d-mollban íródott fordított szonáta-forma, melynek mintájául Beethoven Coriolanus-nyitánya szolgálhatott.


1873-ban a Münchenhez közeli Starnbergi tónál töltött ideje alatt írta koncertünkön elhangzó másik művét, a Variációkat egy Haydn-témára. Két zongorás és zenekari verzió is született belőle. Brahms korábbi variációs műveiben a dallam volt a legfontosabb, később azonban máshonnét közelítette meg a variálás kérdését; a dallam helyett az alapmotívum szerkezetére és a harmóniákra helyezte a hangsúlyt, a Bach Goldberg-variációhoz és a Beethoven Diabelli-variációihoz hasonlóan. „St. Anthony” – variációknak is hívják a művet, egy burgenlandi dallam, a „St. Anthony korál” után. Ez a dallam az alapja a régebben még Haydnnak jegyzett hat Divertimento első darabja második tételének. Ma azonban köztudott, hogy Haydn tanítványa, Ignaz Pleyel volt a szerző. A mű formailag a téma bemutatásából, nyolc variációból és egy befejező tételből áll. A darab vége előtti kódában a brácsák és a csellók Haydn Óra-szimfóniájának második tételéből idéznek. Ironikus módon ez lehet az egyetlen köze a darabnak a nagy osztrák elődhöz.


Az 1845-ben született francia zeneszerző Gabriel Fauré 1887 és 1890 között írta d-moll Requiemjét (Op.48). „A Requiemem megszületésének semmi különösebb oka nem volt-kedvtelésből írtam, ha szabad ilyet mondani.” –mondja róla a szerző. „Azt mondják, ez a Requiem nem fejezi ki a haláltól való félelmet, valaki a halál altatódalának nevezte. De ez az, ahogy én a halált látom: egy boldog megszabadítás, vágyakozás a boldogságra odafenn, nem egy fájdalmas élmény. Gounod zenéjét kritizálták amiatt, hogy túlságosan az emberi érzékenység felé hajlik. De őt az ő természete tette hajlamossá, hogy így érezzen: a vallásos indulata ilyen formát öltött benne. Nem szükséges, hogy elfogadjuk egy művész természetét? Talán én is ösztönösen keresem a menekülési lehetőséget abból, ami mások szerint volt illő vagy helyénvaló, miután ennyi éven át orgonáltam temetéseken. Ismerem az egészet. Valami mást akartam írni.” Szerkezetileg hét tételre osztható, de a hagyományos requiemmel ellentétben a Dies irae tétel egészében kimaradt, csak egy része, a Pie Jesu szerepel benne. A mű végén, szintén rendhagyó módon a temetési szertartásból kivett In Paradisum hallható. Fauré többször átírta a művet, többféle verziója létezik a mai napig, a kisebb létszámú együttestől a nagyzenekarig. 1924-ben a szerzőt e szerzeményével kísérték utolsó útjára.